2016. július 23., szombat

Nem találják a sötét anyagot


Nem találtak sötét anyagot a világ legérzékenyebb detektorával
Nem találtak sötét anyagot a világ legérzékenyebb detektorával, a nagy földalatti xenondetektorral közölték amerikai kutatók.
A dél-dakotai Leadben lévő elhagyott aranybányában 1,51 kilométer mélységben elhelyezett detektorral három éven keresztül keresték a tudósok a világegyetem anyagának több mint négyötödét alkotó anyagot, amely nem bocsát ki fényt vagy detektálható sugárzást, csupán gravitációs hatása észlelhető.
A sötét anyag megtalálásának egyik módja a feltételezés szerint az, ha sikerül olyan részecskéket kimutatni, amelyek anyagi részecskék, rendelkeznek nem nulla (nyugalmi) tömeggel és eddig nem sikerült észlelnünk őket. A tudósok gyengén kölcsönható nehéz anyagi részecskéket (WIMP) keresnek egy speciális detektorral, amelynek a lényege, hogy egy tartályban levő folyékony xenon (Dél-Dakotában 370 kg) várja a részecskéket. Ha találkozik velük (azaz azok eltalálják a kellemesen nagyméretű Xe atomokat), akkor felvillanás és ionizáció történik, amelyet az érzékelők azonnal jeleznek. A detektort azért kell olyan mélyre bújtatni, hogy más részecskék és sugárzás ne zavarják meg a méréseket.
A földalatti laboratóriumot 2009-ben kezdték építeni, létrehozása 10 millió dollárba került. „Bizonyos mértékig büszkék vagyunk arra, hogy a detektor ilyen jól működött, de csalódottak is vagyunk, hogy nem láttunk semmit” – közölte Daniel McKinsey, a Kaliforniai Egyetem fizikusa, a többségében az amerikai kormány által finanszírozott projekt egyik szóvivője csütörtökön a sötét anyagról az angliai Sheffieldben folyó nemzetközi konferencián.
Mivel nem találtak WIMP-eket, a fizikusokat ez arra késztetheti, hogy más potenciális sötét anyag részecske felé forduljanak, bár a WIMP a lehető „legéletképesebb opció” – hangoztatta Neal Weiner, a New York-i Egyetem részecskefizikai intézetének igazgatója, aki nem vesz részt a projektben.

De mi az a sötét anyag egyáltalán?
A sötét anyag utáni kutatás azért olyan bizarr, mert a tudósok nem tudják, mi is az. Ez így nem igaz, csak „nincs sok ötletük”(!) A sötét anyag feltételezés szerint olyan anyagfajta, amely csillagászati műszerekkel közvetlenül nem figyelhető meg, mert semmilyen elektromágneses sugárzást nem bocsát ki és nem nyel el, jelenlétére csak a látható anyagra és a háttérsugárzásra kifejtett gravitációs hatásból következtethetünk. Úgy becsülik (inkább feltételezik), hogy a teljes univerzum tömegének 23 %-át teszi ki a sötét anyag. (Hogy mit is kell pontosan érteni a teljes univerzum alatt, az persze megint csak feltételezéseken alapul.)
A sötét anyag hatását először Fritz Zwicky svájci asztrofizikus tételezte fel 1934-ben a Coma galaxishalmaz vizsgálata közben. A galaxishalmaz szélén levő galaxisok sebességéből, és a galaxishalmaz fényességéből, valamint a galaxisok száma alapján két tömegbecslést adott. A kettőt összehasonlítva látta, hogy a sebességeloszlásból számított tömeg 400-szor nagyobb, mint a távcsővel mért. Ezért be kellett vezetni a sötét anyagot, ami távcsővel nem látszik, viszont elég nagy tömegű, hogy a megfigyelt sebességeloszlást magyarázza.
Az 1970-es évek eleján Vera Rubin a DTM távcsövét az Androméda galaxisra irányította. Ellenőrizni szerette volna, hogy az Androméda milliónyi csillaga úgy mozog-e, ahogyan az elméletek leírják. Kíváncsi volt arra, hogy a Doppler-hatás alapján meg tudja-e határozni a csillagok sebességét távoli galaxisokban. Azt tapasztalta, hogy az Androméda szélén lévő csillagok is épp olyan gyorsan mozogtak, ahogy a galaxis közepén lévők. Ez azonban nem felelt meg az elméletekből következő várakozásoknak. Minden más galaxis esetén is hasonló eredményt kapott. Az összes sebesség „hibás” volt. A fizika ismert törvényeinek megfelelve ezek a csillagok túl gyorsan mozogtak, jó néhányuk esetén a gravitáció nem lett volna elég, hogy a pályájukon tartsa őket, ki kellett volna repülniük a világűrbe. Rubin két lehetséges magyarázat közötti választás lehetőségét mérlegelte:
(1) vagy Newton gravitációs törvényei rosszak;
(2) vagy az univerzumban van olyan extra anyag, ami a visszahúzó erőért felelős, de a jelenleg ismert csillagászati eszközökkel nem kimutatható.
Csodák csodájára a második magyarázatot választotta (és ezzel nem sikeresen elkerülte, hogy magára haragítsa az egész tudományos közvéleményt, mely kétségtelenül bekövetkezett volna, ha az első magyarázat mellett dönt), és a „fölös” anyagot sötét anyagnak nevezte el (mivel nem volt látható, sem kimutatható).

Még beljebb a zsákutcában
Az 1980-as évekre az elmélet és a megfigyelés szembeötlő ellentmondása két egymással versengő hipotézis felállításához vezetett. A manapság leginkább általánosan elfogadottnak tekinthető nézet szerint a sötét anyagnak nevezett új típusú energia-tömeg felelős a galaxisok lapos rotációs görbéjéért. Ez a feltevés azáltal „őrzi meg a jelenségeket”, hogy feltételezi, az inverz négyzetes törvény minden léptékben érvényes, függetlenül a megfigyelt jelenségektől. A sötét anyagról azt feltételezik, hogy a forgási középpont körül egyfajta udvarként („halo”) helyezkedik el, melynek kiterjedése és sűrűsége jóval meghaladja a galaxisét.
Ennek a „sötététanyag-halónak” sajátos eloszlásúnak kell lennie ahhoz, hogy az inverz négyzetes törvény a galaxis közepétől minden távolságra azonos pályasebességet eredményezzen. Ellentétben a barionos anyaggal, mely a gravitációs vonzás miatt a forgási középpont közelében összpontosul, a halóban a sötét anyag a középponttól jelentős távolságban tömörül össze. A sötét anyag ezen igencsak eltérő gravitációs viselkedése ellenére úgy képzelik, hogy az alkotóelemei olyan részecskék, melyek csak a helyi vagy lineáris gravitációs alaperővel lépnek kölcsönhatásba. A sötét anyag nem érzékeny a fizika másik három alapvető erőjére: az elektromágneses, az erős és a gyenge nukleáris kölcsönhatásra. Mivel a sötét anyag nem érzékeny erre a három alapvető erőre, ezért nem bocsát ki és nem is nyel el elektromágneses energiát. A sötét anyag ezért az energia-tömeg olyan különleges formája, amely elméletileg semmilyen közvetlen módon nem észlelhető. Ez radikális javaslat, hiszen a sötét anyagra nem érvényesek azok a fizikai törvények, melyek alapját a három másik alapvető erő képezi.
Közfelfogás szerint ezt az ad hoc elméletet azért dolgozták ki, hogy a helyi vagy lineáris gravitációra vonatkozó inverz négyzetes törvénnyel magyarázhassák a megfigyelési eredményeket. Az elmélet az energia-tömegnek egy új és észlelhetetlen formáját veti fel és számos összetett feltevést fogalmaz meg a barionos anyaggal való kölcsönhatásairól és arról, hogy miért éppen olyan különleges eloszlást vesz fel, amely a lapos rotációs görbék kialakulásához szükséges. Mindezek a spekulációk és nem bizonyított feltevések annak felvetésére késztették a fizikusok egy jelentős kisebbségét, hogy a helyi vagy lineáris gravitáció szigorúan inverz négyzetes sajátosságát érvénytelennek tekintsék a galaktikus és annál nagyobb léptékekben. A sötét anyagra vonatkozó legismertebb alternatív elmélet a módosított newtoni dinamika (Modified Newtonian Dynamics – MOND), melyet Mordehai Milgrom dolgozott ki az izraeli Weizmann Intézetben 1983-ban.
A MOND szerint a gravitációs erő jellegét a távolság befolyásolja. A gravitáció a várakozás szerint valóban csökken a távolság négyzetével fordított arányban az inverz négyzetes törvény szerint, de ez csak egy bizonyos távolságig van így. Ezen a távolságon túl az inverz négyzetes összefüggés fokozatosan módosul egészen addig, amíg a gravitációs erő okozta centripetális gyorsulás el nem ér egy tovább már nem csökkenthető minimumértéket. A centripetális gyorsulás állandó marad és nem csökken a távolsággal, szemben az inverz négyzetes összefüggés követelményével. A gravitációs gyorsulásnak az inverz négyzetes összefüggésből az aszimptotikus összefüggésbe való átmenete során, ahol a növekvő távolság már nem eredményez csökkenő centripetális gyorsulást, van egy pont, ahol a központtól való távolságnak már nincs jelentősége.
A MOND egyszerű matematikája akkora pontossággal írja le a galaxisok rotációs görbéit, mint a sötét anyag hipotézise. A MOND egyetlen feltevést fogalmaz meg: a gravitáció inverz négyzetes sajátossága a távolság növekedésével aszimptotikus összefüggéssé alakul. Ha a MOND helytálló, akkor a Newton- és Einstein-féle helyi (lineáris) gravitáció érvényességi tartománya a szubgalaktikus rendszerekre korlátozódik. A MOND egyik gyengéje, hogy nem ad elméleti magyarázatot arra, hogy a lineáris gravitáció centripetális gyorsulása miért nem esik egy meghatározott minimumérték alá. De ennél is komolyabb hiányossága, hogy a gravitációs erő olyan alapvető törvény, amelynek a távolsággal következetes módon kellene változnia. Ha maga a gravitációs erő természete a távolság függvényében az inverz négyzetes összefüggésről átvált valamilyen aszimptotikus összefüggésre, akkor a gravitáció nem igen lehet alapvető erő az általánosan elfogadott értelemben; az alapvető erőt állandó összefüggésnek kell leírnia.
Látható, hogy a sötét anyag mibenlétének pontos meghatározása nem lehetséges úgy, ha nem határozzuk meg pontosan a gravitáció mibenlétét.

De mégis hányféle gravitáció van?
A helyi vagy lineáris gravitáció nem tudja pontosan leírni a mozgásokat a galaxisok és az azoknál nagyobb rendszerek esetében. Ezt a hiányosságot részben orvosolni lehet két gyökeresen eltérő elmélettel, melyek egyike sem igazán kielégítő. Vagy létezik valamilyen új és egzotikus formájú, sötét anyagnak nevezett energia-tömeg és az inverz négyzetes törvény érvényes, vagy a gravitáció nem alapvető erő a bevett értelemben és nincs sötét anyag.
A lineáris (helyi) gravitáció galaktikus léptékben nem érvényesül szigorúan. Úgy tűnik, hogy az általános relativitáselmélet nem érvényes a galaxishalmazoknál nagyobb rendszerek esetében. Az univerzumnak egységes egésznek kell lennie, már ha a fizika törvényei egyetemesek. Jelenleg azonban láthatólag nincs olyan gravitációs elmélet, amely képes volna dinamikusan egyesíteni a világegyetemet. Ez arra a hipotézisre vezet, hogy lennie kell egy olyan új és eltérő gravitációformának, amely az igazi kozmikus léptékekben működik. Van is. Az Urantia könyv úgy utal erre az új gravitációformára mint a paradicsomi vagy abszolút gravitációra.

Lineáris (helyi) gravitáció és abszolút gravitáció
A lineáris gravitáció úgy is meghatározható, mint az elektronszerveződési anyag részecskéi között fellépő rövid hatótávolságú kölcsönhatás jelenségét (gravita: elektronok, protonok, neutronok, stb.) „Az egyenes irányú gravitáció a nagy-mindenségrend rövid hatótávolságú összetartó ereje, némiképp úgy, mint ahogy az atomon belüli összetartó erők a kis-mindenségrend rövid hatótávolságú erői.” (42:11.5) „A helyi vagy egyenes irányú gravitáció az energia vagy az anyag villamos állapotának sajátossága; jelen van a központi világegyetemben, a felsőbb-világegyetemekben és a külső világegyetemekben, bárhol, ahol megfelelő anyagkeletkezés zajlott le.” (11:8.3) Az abszolút gravitáció közvetlen kölcsönhatás a Paradicsom és az ultimatonok – az elektronszerveződési szintet el nem érő anyag – között. „Az abszolút anyagi gravitáció középpontja és góca a Paradicsom Szigete[.]” (11:8.2) Az elektronszerveződési szinten lévő energia-anyag az ultimatonokból jön létre, ezért érzékeny mind az egyenes irányú, mind az abszolút gravitációra. Az abszolút gravitáció pillanatszerűen fejti ki hatását; ez az „(...) abszolút jelenléti kö[r] (...) Istenhez hasonlóan függetle[n] az időtől és a tértől.” (12:3.6) Ez maga után vonja azt, hogy lineáris (helyi) gravitáció ugyancsak pillanatszerűen hat, amint azt Newton feltételezte. „[A] tér ténylegesen semlegesíteni tudja az effajta gravitációs hatást, még ha késleltetni nem is képes azt.” (11:8.3)
Az abszolút gravitáció az egyes ultimatonok és a Paradicsom Szigete között fellépő nagy hatótávolságú kölcsönhatás, mely rendelkezik a „gravitációs kiterjedés magvábanvaló végtelenségével”. (11:8.9) A mindenségrendi erőből létrejövő későbbi materializációs formáktól eltérően az ultimatonok nem lépnek gravitációs kölcsönhatásba más ultimatonokkal (ultimáta) vagy elektronszerveződési szinten lévő anyaggal (gravita). „Az ultimatonokra nem hat a helyi gravitáció, az anyagi vonzás kölcsönhatása (...) Az ultimatonikus energia nem engedelmeskedik a közeli, illetőleg távoli anyagtömegek egyenes irányú vagy közvetlen gravitációs vonzásának[.]” (41:9.2) Olyan kölcsönös vonzást mutató erővel rendelkeznek, amely arra késztet száz ultimatont, hogy összeállva szokványos elektront alkossanak, azonban ez a nagyon rövid hatótávolságú erő alapvetően különbözik az abszolút gravitációtól. A Paradicsom abszolút gravitációja csak az egyes ultimatonokat vonzza, és a lokális (helyi) vagy lineáris (egyenes irányú) gravitációtól függetlenül fejti ki hatását. Az ultimatonok ahhoz hasonlóan viszonyulnak a Paradicsomhoz, mint ahogy az elektronok viszonyulnak az atommagokhoz. „Az első mérhető energiafajta, az ultimaton középponti forrása a Paradicsom.” (42:1.2) Ez a párhuzam azonban nem terjeszthető ki az abszolút gravitáció természetére, amely nem olyan inverz négyzetes sajátosságú erő, mint amilyen a negatív elektronokat és a pozitív protonokat összekötő elektrosztatikus erő.
A lineáris és az abszolút gravitáció definíció szerint egyaránt centrális erő. Azt tudjuk, hogy a lineáris gravitáció képes zárt keringési pályák létrehozására, de létezhetnek másfajta centrális erők is, amelyek ugyancsak képesek zárt pályák létrehozására. Newton foglalkozik is ezzel a kérdéssel az 1687-ben megjelentetett Principia című munkájában. Először egy olyan elliptikus pályát vizsgál, amelynél a centrális erő az ellipszis mértani középpontja felé mutat. (1. könyv, X. tétel). Úgy találja, hogy a mértani középpont körüli zárt keringési pályához szükséges centripetális erőnek egyenesen arányosnak kell lennie a középponttól való távolsággal. De azt is észreveszi, hogy egy ilyen fajta erő jelenlétében minden pályának azonos lenne a keringési periódusa, a középponttól való távolságuktól függetlenül. Ez viszont teljesen ellentmond a Johannes Kepler által több mint fél évszázaddal korábban felfedezett bolygómozgási törvényeknek. Ezután egy olyan elliptikus pályát vizsgál, amelynél a centrális erő az ellipszis két gyújtópontjának egyike felé mutat. Ennél az esetnél úgy találja, hogy a zárt pályához szükséges centripetális erőnek az ellipszis két gyújtópontja közül az egyiktől mért távolság négyzetével fordított arányban kell állnia. A bolygók Kepler-törvényekkel leírható zárt elliptikus pályái teljes mértékben magyarázhatók ennek az inverz négyzetes sajátosságot mutató centrális erőnek a hatásával.
Newton csak két különböző fajta centrális erőt vizsgált, pedig elméletileg másfajta centrális erők is lehetségesek. J. Bertrand az 1873-ban közreadott rövid dolgozatában azt a kérdést vizsgálja, hogy milyen centrális erők tudnak zárt pályákat fenntartani. Kidolgozott egy formál-analitikus bizonyítást, mely Bertrand-tételként ismert, amellyel kimutatja, hogy csak két lehetőség azonosítható: az egyik erő az ellipszis két gyújtópontja közül az egyiktől való távolság négyzetével fordítottan arányos, a másik pedig az ellipszis mértani középpontjától való távolsággal egyenesen arányos erő. A Newton-féle egyetemes gravitáció az inverz négyzetes sajátosságú erőn alapul. A zárt pályák létrehozására képes egyetlen másfajta centrális erő az elliptikus pálya mértani középpontjától való távolsággal egyenes arányban változik. Lévén, hogy az abszolút gravitációról azt olvashatjuk, hogy alapvetően különbözik a lineáris gravitációtól, ezért a Bertrand-tételből egyszerű dedukció útján arra jutunk, hogy az abszolút gravitációnak egyenes arányban kell állnia a Paradicsomtól való távolsággal.

Abszolút gravitáció: a Paradicsomtól való távolsággal egyenes arányban változó centrális erő
Az Urantia könyvből tudjuk, hogy végső soron az univerzum minden galaxisa ellipszis alakú pályán kering a Paradicsom Szigete körül a teremtés síkjában. A lineáris gravitáció mellett ez nem volna lehetséges. A lineáris gravitáció a távolság négyzetével fordítottan arányos, ami azt jelenti, hogy a forgó rendszer teljes tömegének jelentős része a rendszer középpontja körül gömbszerűen tömörülne össze. Lennie kellene az univerzumban valahol egy felfoghatatlanul sűrű anyagtömörülésnek, már ha az egész univerzum a lineáris gravitációs erő hatása alatt végezne körmozgást. Ez azonban rögtön kivehető lenne a megfigyelési adatokból, különösen az ennek hatására kialakuló jelentős mértékű téridő-görbületből. A világegyetem megfigyelhető téridője megkülönböztethetetlen a sík euklideszi tértől. Az univerzum téridőjének nincs észlelhető görbülete, vagyis nincs ilyen nagy anyagtömörülés az univerzumban.
Ma már kimutatható, hogy az univerzum energia-tömege egyetlen síkban összpontosul. Ennek a síknak a létezésére a gravitáció jelenti a leghihetőbb magyarázatot. Lévén, hogy ezt a síkbeli szerkezetet nem okozhatja a lineáris gravitáció, ezért Bertrand-tétele értelmében az egyetlen másik lehetséges gravitációforma az egyszerű harmonikus körmozgással jellemezhető centrális erő – a kinyilatkoztatásban említett abszolút gravitáció.
A világmindenség galaxisait felépítő ultimatonokat az abszolút gravitáció tartja az Örökkévaló Sziget körüli elliptikus keringési pályán. „[A] világmindenség hat egyközepű, elliptikus zárt görbében, a központi Szigetet körülvevő térszintekben nyilvánul meg[.]” (12:1.3) „Már régen felfedeztük, hogy a hét felsőbb-világegyetem egy nagy, elliptikus zárt görbét (...) jár be.” (15:1.2) Ezeket az elliptikus pályákat egy egyenesen arányos centrális erő okozza, a keringés pedig ezeknek a koncentrikus ellipsziseknek a mértani középpontja körül megy végbe. Egy Világegyetemi Ítélő a felsőbb-világegyetemek bemutatásakor megerősíti, hogy a keringés középpontja a mértani középpontban van, nem pedig a két gyújtópont egyikében: „[A]z első felsőbb-világegyetem (...) közelítőleg a (...) paradicsomi ho[n] (...) keleti fekvésével szemközti irányt jelent. Ez az elhelyezkedés azzal, mely nyugatra esik, együtt alkotja az idő szférái közül azokat, melyek az örökkévaló Szigethez fizikailag a legközelebb vannak.” (15:1.4) A két gyújtópont egyike mint középpont körüli elliptikus pályán csak egy olyan pont van, ahol egy műhold a legközelebb lehet a keringési középponthoz. Lévén, hogy a felsőbb-világegyetemek elliptikus pályáján két periaptikus pont található, ezért a Paradicsom körüli keringésnek az ellipszis mértani középpontja körül kell végbemennie. Ez pedig kizárólag egy egyenesen arányos centrális erő hatására lehetséges.
A lineáris gravitáció által okozott elliptikus pályák apszidális precessziót mutatnak. Egy pályának a középpontot legjobban megközelítő pontja, a periapszis minden egyes fordulat után egy kissé elmozdul az ellipszis egyik gyújtópontja körül, és az ellipszis nagytengelyének iránya a csillagászati rendszerben valamelyest megváltozik. Az apszidális precesszió miatt egy műhold nem pontosan ugyanazon a térrészen megy át az egymást követő fordulatok során. A hat térszint elliptikus pályái nem mutatnak apszidális precessziót. A hat térszint galaxisai minden egyes fordulat alkalmával pontosan ugyanazt a pályát járják be. „A felsőbb-világegyetemi térszint helyes és előre elrendelt útját követitek. Jelenleg ugyanazon a téren haladtok át, melyet sokkal korábban a bolygórendszeretek, illetőleg annak elődei is átszeltek; és a távoli jövőben egy napon a rendszeretek, illetőleg annak utódai újra át fognak haladni ugyanazon a téren, melyet most ti szeltek át sebesen.” (15:1.3) Egy elliptikus pályán csak akkor maradhat el az apszidális precesszió, ha valamilyen egyenesen arányos centrális erő fejt ki hatást a pálya mértani középpontjából.
Az egyenesen arányos centrális erő hatására minden zárt pálya esetében azonos lesz a keringés periódusa. Az Egyetemes Ítélő egy kerékhez hasonlítja a felsőbb-világegyetemi szintet. „A Hét Tökéletes Szellem a központi Szigetről sugározza ki hatását, a hatalmas teremtésösszességet egyetlen óriási kerékké alakítva, melynek közepe a Paradicsom örökkévaló Szigete, hét küllője a Hét Tökéletes Szellem kisugárzása, a pereme pedig a nagy világegyetem külső vidékeinek összessége.” (15:0.1) Ez több, mint egyszerű párhuzam. „Bármelyik felsőbb-világegyetem sugárirányú határvonalai ténylegesen az azt felügyelő Tökéletes Szellem paradicsomi központjába tartanak.” (16:0.12) Ha a felsőbb-világegyetembeli galaxisoknak különböző távolságokban nem lenne azonos a Paradicsom körül keringés periódusuk, akkor az egyik felsőbb-világegyetem galaxisai fokozatosan elmozdulnának egy másik felsőbb-világegyetem területe felé, és ez az egész világegyetemi felépítés nem volna lehetséges.
Az univerzumnak az abszolút gravitáció hatása alatti felépítésére és dinamikájára vonatkozó ezen és más kinyilatkoztatott leírások csak egy olyan centrális erővel hozhatók összhangba, amely a Paradicsomtól való távolsággal egyenes arányban változik.

Sötét gravitációs testek
A központi világegyetem pályái ellipszis alakot mutatnak, mégpedig a Paradicsom Szigetével egyező alakút és irányultságút, melynél a nagytengely hét egységnyi, a kistengely pedig hat egységnyi. Az összes térszint ellipszis alakú: „(...) világmindenség elliptikus térszintjei[nek] végtelen köre[i.]” (11:8.2) A központi világegyetemben „[a] sötét gravitációs testek nagy övét egy különleges térbetüremkedés két egyenlő, elliptikus görbére osztja.” (14:1.15) A Bertrand-tétel szerint az egyenes irányú gravitáció inverz négyzetes erejének az ellipszis két gyújtópontja egyikéből kell kifejtenie a hatását ahhoz, hogy zárt pályát eredményezzen. A Paradicsomot azonban a koncentrikus ellipszisek mértani középpontjában lévőnek ábrázolják, mintha a zárt pályákat az abszolút gravitáció egyenesen arányos ereje tartaná fenn. A központi világegyetem (Havona) kiterjedése túl kicsi, semhogy az abszolút gravitáció hatása jelentős lehetne. Az is lehet, hogy a Paradicsom ténylegesen e koncentrikus ellipszisek két gyújtópontjának egyikében van. De az is lehetséges, hogy a sötét gravitációs testek elliptikus halója (udvara) lehetővé teszi, hogy a Paradicsom egyenes irányú gravitációja a mértani középpontból fejtse ki hatását.
A Paradicsom és a sötét gravitációs testek közötti sugárirányú távolság tízszer akkorának tűnik, mint az első Havona-kör sugara, azonban ennek nincs szilárd alapja. A gravitációs testek „(...) messze túl a Havona-világok hetedik övén (...)” (14:1.14) vannak, ami az első Havona-kör sugarának tízszeresét vagy akár százszorosát is jelenthetné. A tízszeres érték mellett szólhat az az általános elv, miszerint „a tízes szám, a tízes rendszer, az energia, az anyag és az anyagi teremtés sajátsága[.]” (42:9.2) A sugár fent említett nagyságrendjének megbecsüléséhez megbízhatóbb alapot az ad, hogy ezek a sötét gravitációs testek alkotják a központi világegyetembeli tömeg nagy részét.
„A sötét gravitációs testeknek a központi világegyetem pereme körül keringő hatalmas tömegei miatt e központi teremtésrész tömegmennyisége nagyban meghaladja a nagy világegyetem hét övezetének teljes ismert tömegét.” (12:1.10) A Paradicsom Szigetének becsült tömege ~ 9 billió naptömeg. Mivel a hét felsőbb-világegyetem végül is 70 billió napot foglalhat magába, a sötét gravitációs testek tömegének „nagyban meg kell haladnia” a 61 billiónyi naptömeget. Ezek a gravitációs testek a Paradicsomhoz hasonlóan abszolút és egyenes irányú gravitációs hatást egyaránt kifejtenek. „A Havona körül keringő sötét gravitációs testek sem nem triáták, sem pedig graviták, és vonzóerejük mindkét fizikai gravitációs forma, azaz az egyenes irányú és az abszolút gravitáció sajátosságait egyaránt mutatja.” (11:8.7)
Az abszolút gravitáció olyan centrális erőként tartja össze a világmindenséget, amely a Paradicsomtól való távolsággal egyenes arányban változik. Minél közelebb vannak a gravitációs testek a Paradicsomhoz, az abszolút gravitációs vonzásuk annál megkülönböztethetetlenebb lesz a Paradicsométól kozmikus léptékben. A Paradicsom és a hét felsőbb-világegyetem belső határai közötti sugárirányú távolság mértéke valahol az ötmillió fényév közelében lehet, amint azt egy későbbi fejezetben kimutatjuk. A Paradicsomtól 325 fényévre lévő gravitációs testek sugárirányú távolsága kevesebb, mint egy tízezrede az ötmillió fényévnek. A felsőbb-világegyetemi ultimatonokra ható sötét gravitációs testek abszolút gravitációjának egy olyan pontból kell kiindulnia, amely gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a Paradicsom helyzetétől. Ha a Paradicsom és a sötét gravitációs testek közötti sugárirányú távolság sokkal nagyobb lenne ennél, akkor e két vonzási pont közötti szögeltérésnek is sokkal nagyobb jelentősége volna. Lévén, hogy az abszolút gravitáció az univerzum mértani középpontjából fejti ki hatását a világmindenségre, ezért ez a Paradicsom és a sötét gravitációs testek közötti legkisebb távolság mellett szól.
A sötét gravitációs testek fala „(...) olyan tökéletesen körülvesz[i] és övez[i] a Havonát, hogy az még az idő és tér közeli, lakott világegyetemeiből sem figyelhető meg.” (14:1.14) A sötét gravitációs testek fala ugyan elrejti a szemünk elő a Havonát, de a fizikai-energia eredetű fény terjedését nem akadályozza. „E sötét gravitációs testek nem vernek vissza és nem nyelnek el fényt; nem érzékenyek a fizikai-energia eredetű fényre [.]” (14:1.14) Ebből úgy tűnik, mintha a Havonából kiáradó nem fizikai eredetű fényt elvileg képesek lennénk észlelni, már ha a sötét gravitációs testek nem takarnák el előlünk. Mivel a sötét gravitációs testek fala eltakarja előlünk a Havona nem fizikai eredetű fényét, de nem takarja el a világegyetemek fizikai eredetű fényét, ezért számolhatnánk azzal, hogy a központi világegyetemből származó fizikai eredetű fényt észlelhetjük. Csakhogy a Havonát a triátának nevezett fizikai energia alkotja, amely alapvetően különbözik a felsőbb-világegyetemeket alkotó energiafajtától, a gravitától. A felsőbb-világegyetembeli sugárzó energia a jellegét tekintve elektromágneses. A triátából származó sugárzó energiának a jellegét tekintve alapvetően különböznie kell az elektromágneses sugárzástól, amely miatt viszont a megfigyelőeszközeinkkel nem tudjuk észlelni.

Zárógondolatok
A feltételezett sötét anyag utáni kutatás legújabb fejleményei kapcsán megállapítottuk, hogy a sötét anyag létére vonatkozó következtetések levonásához ismernünk kell a gravitáció pontos mibenlétét. A lineáris vagy helyi gravitáció nem ad kielégítő magyarázatot az univerzumi léptékben megfigyelhető jelenségek egy részére. A sötét anyag hipotézis gyenge lábakon áll. Az abszolút (paradicsomi) gravitáció fogalmának bevezetése számos, eddig tisztázatlan kérdésre választ, de még többet vet fel. Ez a kutatási irány azonban izgalmas távlatokat tartogat, nem úgy, mint a feltételezett sötét anyag észlelésére irányuló – mindeddig láthatóan hiábavaló – erőfeszítések. Talán már elegendő segítséget kapott az emberiség ahhoz, hogy elinduljon kifelé a zsákutcából.


Felhasznált irodalom:



A földtörténet legnagyobb mértékű fajkihalásának felelőse


Oxigénhiány okozta a legnagyobb kihalási hullámot (?)
Eddig úgy vélték, hogy a kén a felelős a földtörténet legnagyobb, 252 millió évvel ezelőtt bekövetkezett fajkihalásáért. Osztrák kutatók azonban masszív vaslerakódásokra leltek ebből a korból, ami „felmenti” a ként.
Tízből kilenc faj eltűnt a Földről a negyedmilliárd éve bekövetkezett tömeges pusztulás hatására, az élővilág csak nehezen állt talpra. A tudomány számára egyértelmű, hogy az oxigénhiány jelentősen hozzájárult a tömeges fajkihaláshoz, ami a perm és triász földtörténeti kor közötti átmenetet és a Föld középkora és újkora közötti időszakot meghatározta – mondta el Sylvain Richoz, a Grazi Egyetem földtudományi intézetének munkatársa.
„Ilyen körülmények között a baktériumok normális esetben lebontják az elhalt élőlényeket, eközben kénsavat termelnek. Ez főként a tengeri élőlények számára végzetes” – fogalmazott a szakértő. A kutatók azonban nagy mennyiségben találtak vasat az Omán hegyeiből ebből a korból származó kőzetmintákban, amelyek a Tethys-ősóceán üledékéből állnak. A szakértő szerint a vas „elvonja” a ként és piritként megköti az üledékben. Ebben a formájában a kén ártalmatlan és ezért nem okolható a fajkihalással. A fő „gyanúsított” továbbra is az oxigénhiány marad. A kőzetminták szerint bár nem tartott sokáig, a katasztrófa után időnként újra meg újra visszatért, ezzel ismét kioltotta a rövid, oxigénben gazdag időszakokban kibontakozó faji sokszínűséget.
A mai ismeretszintünk szerint a kihalási esemény a földtörténeti óidő, vagyis a paleozoikum (545 millió évtől 250 millió évig) valamint a földtörténeti középkor, vagyis a mezozoikum (250 millió évtől 65 millió évig)) határán játszódott le. Ekkor a tengeri fajok 96 %-a, a szárazföldi gerinces fajoknak pedig mintegy 70 %-a tűnt el az élet színpadáról. A globális eseménynek bizonyult tömeges kihalás maximuma a dél-kínai meishani szelvény radiometrikus vizsgálata alapján nagyjából 251 millió éve volt.
Számos kutató a permi időszak végi aktív vulkáni tevékenységgel, különösen a kihalási hullám idejére eső szibériai plató, vagy trapp-vulkanizmussal hozza összefüggésbe a tömeges fajpusztulást. A perm legvégén általánossá lett az óceáni anoxia, azaz jelentősen lecsökkent a vízben oldott oxigén mennyisége, ami súlyos következménnyel járt a tengeri szervezetekre.

A permi időszak valós határai
Az Urantia könyv szerzői a perminek nevezett földtörténeti időszakot röviden úgy jellemzik, mint az éghajlatváltozás szakaszát, a magvas növények időszakát, az élőlénytani nehézségek korát. Ez az időszak jelenti a tengervízi életben a meghatározó evolúciós fejlődés végét és a szárazföldi állatok későbbi korszakaiba átvezető átmeneti időszak kezdetét.
A tudomány mai állása szerinti ismeretszinttel szemben a permi időszak tényleges kezdetének hozzávetőleges időpontja 180 millió évvel ezelőttre tehető, tartama pedig mintegy 30 millió év. A permi időszak időbeli határaira vonatkozó 1,6-szeres eltérés oka a mai tudomány által elfogadott (ámde téves) feltételezés, miszerint a természetes radioaktív bomlási ráta az időben állandó (és ezért a bomlás pontos kormeghatározási módszerként felhasználható). A radioaktivitás a fizikai valóság elektronszint alatti területe létezésének megnyilvánulása; befolyásolja a környezet, amely viszont függ a tértől és az időtől is. Egy atom nem tekinthető elszigetelt fizikai rendszernek; üres tér nem létezik. A radioaktivitás megnyilvánulása arányos az elektronszint alatti tevékenység mértékével. Ezért mind a genetikai változásokat, mind pedig a radiometrikus kormeghatározást közvetett módon befolyásolja a térbeli környezet. Tehát a radiometrikus időpontok, melyeket a bomlás mértékének becslésével határoztak meg, túlbecsülik az ásványi anyagok kőzetbeli kristályosodási korát, különösen akkor, ha az ásvány a távoli múltban keletkezett. A földfelszín legidősebb kőzetei esetében a radiometrikus korok mintegy négyszer nagyobbak a tényleges koroknál. (A témával részletesen foglalkozik Halvorson cikke az élet történetéről – ld. az URANTIA Elektronikus Dokumentumtárban.)

A biológiai megpróbáltatások valós okai
Az Urantia könyv megerősíti, hogy az élet nagyfokú leromlását hozó időszakról beszélhetünk. A tengervízi fajok ezrei haltak ki, és az élet még alig vetette meg a lábát a szárazföldön. Az élőlénytani hányattatás ideje volt ez, olyan korszak, amikor az élet csaknem eltűnt a föld felszínéről és az óceánok mélyéről. A százezernél is több élőlény-fajból ezen átmeneti korszak végére ötszáznál is kevesebb maradt meg.
A biológiai megpróbáltatások fő okát azonban nem önmagában a földkéreg kihűlésében vagy a tűzhányó-tevékenység hosszú szünetelésében kell keresni. A nagymértékű változások fő oka nem más volt, mint a mindennapos, már meglévő hatások szokatlan keveréke: a tengerek összehúzódása és a hatalmas kiterjedésű szárazföldek fokozódó mértékű kiemelkedése. Az előző idők enyhe tengermelléki éghajlata eltűnt, és a kellemetlenebb, szárazföldi jellegű időjárás gyors kialakulása ment végbe. Tehát a szárazföld kiemelkedése, a kihűlő kéreg és a lehűlő óceánok, a tengerek visszahúzódása és ebből eredő mélyülése, melyekhez az északi szélességi körök mentén a szárazföld nagymértékű térnyerése társult, mind hozzájárult ahhoz, hogy a világ éghajlata jelentősen megváltozzon az egyenlítői égövtől távol eső vidékeken.
170 millió évvel ezelőtt nagymértékű evolúciós változások és átalakulások zajlottak az egész föld felszínén. A szárazföldek szerte a világon emelkedőben voltak, ahogy a tengerfenekek süllyedtek. A földrészeket kisebb-nagyobb sós tavak és számos beltenger fedte, melyek szűk szorosokkal kapcsolódtak az óceánokhoz. A zárt tavak és tengerek fokozatosan kiszáradtak mindenütt a világon. Két új éghajlati tényező jelent meg: az eljegesedés és a szárazság. A föld magasabban fekvő területei közül sok sivatagossá és kopárrá vált. Az éghajlatváltozások ezen időszakaiban a szárazföldi növények között is nagy változások mentek végbe. Ekkor jelentek meg először a magvas (vagy virágos) növények, és ezek jobb táplálékforrást biztosítottak a később egyre jobban gyarapodó szárazföldi állatvilág számára. A rovarok gyökeres változáson mentek át. Kifejlődött a nyugvó állapot a tél és a szárazság idején jelentkező csökkent mozgásigénynek való megfelelés érdekében. Ebben az időszakban a légkör olyannyira megváltozott, hogy kiválóan megfelelt az állati légzés feltételeinek. A világtengerek vizeinek fokozatos lehűlése elől a tengeri állatok három kellemesebb helyen igyekeztek átmeneti menedéket találni: a jelenlegi Mexikói-öböl térségében, az indiai Gangesz-öbölben és a földközi-tengeri medence Szicíliai-öblében. És a megpróbáltatások közepette megjelent új tengeri fajok később e három térségből elindulva vették birtokba újra a tengereket.
160 millió évvel ezelőtt a szárazföldi állatvilág táplálására alkalmas növénytakaró nagyobbrészt már kialakult, és a légkör tökéletesen alkalmassá vált az állatok lélegzéséhez is.
A kizárólagos tengeri élet kora véget ért. A hatalmas óceáni életbölcsőde eleget tett a rendeltetésének. Azokban a hosszú korszakokban, amikor a szárazföld még nem volt alkalmas az élet hordozására (mielőtt a légkör elegendő oxigént tartalmazott volna a fejlettebb állatfajok számára) a tenger gondozta és táplálta a teremtésrész korai életformáit.

Felhasznált irodalom:



2016. május 21., szombat

Hatalmas meteoritbecsapódás nyomai az ősidőkből


Hatalmas meteoritbecsapódás nyomaira bukkantak kutatók Ausztráliában. Számítások szerint az objektum 20-30 kilométer átmérőjű lehetett, és több száz kilométeres becsapódási krátert hagyhatott maga után. Ezzel együtt 17 becsapódás nyomait sikerült megtalálni, ami 2 és fél milliárd évnél idősebb, de több száz is lehet belőlük.
Apró zárványokat, úgynevezett szferulákat találtak kutatók 3,46 millió éves óceánaljzati üledékekben Nyugat-Ausztráliában, írja a Science Alert tudományos hírportál. A szferulák milliméteres olvadt kőzetcseppek, amelyek meteoritbecsapódások során keletkeznek. A mintákban a meteoritokra jellemző mennyiségben találtak platinát, nikkelt és krómot. Már maga a szferulák felfedezése is komoly eredmény, de még így is sok a megválaszolatlan kérdés: pontosan hol történt a becsapódás, és milyen hatással lehetett a bolygóra hosszú távon.
A 2012-es kutatási eredmények szerint közel 70 akkora becsapódás történt az 1,8 és 3,8 milliárd évvel ezelőtti időszakban, mint amilyen a dinoszauruszokat eltüntette. Eközben közelítőleg négy hasonló méretű kataklizmát a Hold is elszenvedett. Ez pedig lényegesen több, mint azt elmúlt években becsülték, így a Kései Nagy Bombázásnak nevezett időszak (amikor még mindig szép számban hullottak a Földre kisbolygók) tovább tarthatott, mint eddig feltételezték. 

* * *

Az 1955-ben megjelent Urantia könyv szerzőinek állításai is megerősítik a meteorbefogás jelentős hatását:
„A naprendszer világai tehát kettős eredetűek: a gázmagok besűrűsödését később nagymennyiségű meteor befogása követte.” (57:5.11)
„2.500.000.000 évvel ezelőtt a bolygók hatalmas méretnövekedést értek el. Az Urantia jól fejlett gömb alakú égitest lett, a jelenlegi tömegének mintegy a tizedével rendelkezett és a meteoráradat hatására még mindig gyorsan növekedett.” (57:6.10)
„2.000.000.000 évvel ezelőtt a Föld határozottan a Hold fölé kerekedett. A bolygó mindig is nagyobb volt kísérőjénél, de mindeddig nem volt ekkora különbség közöttük, amikor is a föld hatalmas égitesteket fogott be. Ekkorra az Urantia a jelenlegi méretének mintegy az ötödét már elérte (...)” (57:7.2)
„1.500.000.000 évvel ezelőtt a föld a jelenlegi méretének kétharmadát is elérte, míg a hold már majdnem a jelenlegi tömegével rendelkezett.” (57:7.4)

Felhasznált irodalom:


A kezdetleges földi légkör


A kutatók a nyugat-ausztráliai Beasley folyó mentén talált ősi lávakőzetekben képződött gázbuborékok méretét és eloszlását vizsgálták. A lávafolyam alján képződő buborékok kisebbek, mint a tetején lévők. A szakemberek a buborékok méretbeli különbségeiből olvasták ki, hogy hajdanán mekkora légnyomás – a jelenleginek nagyjából fele – uralkodott a területen. Az eredmények azt sugallják, hogy a bolygó légköre bővelkedett az üvegházhatású gázokban, úgy mint a metán és a vízgőz. (Forrás: MTI)
A legtöbbször említett üvegházhatású gázok: vízgőz, a szén-dioxid, a metán, a dinitrogén-oxid és az ózon. (forrás: hunwiki01)
A vulkáni kitörés pillanatában felszínre kerülő gázok pontos összetételét meglehetősen nehéz mérni, de a kitörés előtti és utáni gázszivárgásokat vizsgálva megállapították, hogy a vízgőz mellett a leggyakrabban szén-dioxid, szén-monoxid, nitrogén, metán, ammónia, fluor, hidrogén, klór, kén-hidrogén, kén-dioxid és fémkarbid-gőzök kerülnek a felszínre.
A felszínre kerülő gázok vegyi összetétele főként a láva összetételétől és hőmérsékletétől függ. Az izzó lávából elsősorban klór, sósav, szén-dioxid, kén-dioxid és nátrium-karbonát válik ki, míg a 650-200 °C hőmérsékleti tartományt gyakran a sósav, ammóniumkarbonát, vasklorid jellemzi. Az alacsonyabb (200-100 °C) hőmérsékletű lávából főként kénhidrogén válik ki, míg a 100 °C alatti lávából már szinte csak a szén-dioxid szabadul fel. (forrás: hunwiki02)
* * *
Az Urantia könyv szerint:
„1.500.000.000 évvel ezelőtt a föld a jelenlegi méretének kétharmadát is elérte (...)” (57:7.4)
„A tűzhányó-tevékenység hevessége ekkor van a tetőpontján.” (57:7.5)
„Lassan elkezd kialakulni a kezdetleges bolygói légkör, melyben már van vízgőz, szénmonoxid, széndioxid és hidrogén-klorid, de csak kevés vagy semennyi a szabad nitrogén vagy a szabad oxigén. A világ légköre a tűzhányók korában különös látványosság. Az említett gázok mellett nagymennyiségben különféle tűzhányógázok és a levegőréteg kialakulása következtében a folyamatosan a felszínre záporozó, sűrű meteoresők égéstermékei is megtalálhatók benne. A meteorok elégése majdnem teljesen felemészti a légkör oxigéntartalmát és a meteorok bombázása még mindig irtózatos mértékű.” (57:7.6)
„A légköri viszonyok rövidesen némileg rendeződtek és a hőmérséklet is lecsökkent annyira, hogy megkezdődhetett az esők kiválása és záporozása a bolygó forró, sziklás felszínére. Az Urantiát évezredeken át egyetlen óriási, folytonos gőzburok fedte be. És ezen idő alatt nem érte napsugárzás a földfelszínt.” (57:7.7)
„A levegő oxigénje még később is szinte teljesen megkötődött az állandó ömledékképződés és a becsapódó meteorok hatására. Még a rövidesen megjelenő kezdetleges világtenger első üledékei sem tartalmaznak színes kőzeteket vagy agyagpalát. És e világtenger kialakulása után a légkörben még sokáig gyakorlatilag nem volt szabad oxigén; és nem is jelent meg nagyobb mennyiségben egészen addig, amíg később a tengeri algák és moszatok, valamint a növényi élet egyéb formái elő nem állították.” (57:7.9)
„950.000.000 évvel ezelőtt (...) [a] légkör tisztulása megindul, azonban a széndioxid mennyisége továbbra is jelentős.” (57:8.5)
„850.000.000 évvel ezelőtt köszöntött be a földkéreg tényleges és biztos egyensúlyi állapotba kerülésének első korszaka.” (57:8.16)
„A tűzhányókitörések és a földrengések gyakorisága és hevessége tovább mérséklődött. A légkörben csökkent a tűzhányógázok és a vízgőz mennyisége, de a széndioxid tartalom továbbra is nagy volt.” (57:8.17)

Felhasznált irodalom:

2015. július 26., vasárnap

Amazónia őslakosai és a titokzatos Y-populáció


Az amazóniai őserdőben élő bennszülöttek néhány tagja csendes-óceáni gyökerekkel rendelkezik, állítják egyes kutatók.
Az eddigi legtöbb genetikai vizsgálat arra utalt, hogy az összes indián genetikailag közös eredetű, hiszen őseik a Bering-földhídon keresztül Ázsiából vándoroltak be az Újvilágba (a tudomány jelenlegi állása szerint több mint 15 ezer évvel ezelőtt), amikor a két kontinens között még száraz lábbal át lehetett kelni az alacsonyt tengerszint miatt. Ám számos korábbi, a koponyák formáit vizsgáló kutatás vetette fel, hogy minden bizonnyal két különálló csoport érkezett a kontinensre. Míg az egyik, az ázsiai genetikai markerekkel rendelkező többnyire hasonlít a ma élő indiánokra, egy másik, főként Brazíliában feltárt koponyatípus a mai Ausztrália, Új-Zéland, Új-Guinea és a csendes-óceáni szigetvilág ma élő bennszülött lakosaira emlékeztet. Az azonban még mindig rejtély, hogy az a titokzatos populáció miként és mikor jutott el Dél-Amerikába. A kutatók nem gondolják, hogy az Y-populáció tagjai hajóval érkezhettek az elmúlt néhány ezer évben. Szerintük ez a keveredés jóval korábban történt.
A felfedezés egyébként nem egyedülálló, ugyanis a közelmúltban többen is genetikai kapcsolatot mutattak ki Amazónia és a csendes-óceáni szigetvilág lakói között. 2013 áprilisában egy másik tudóscsoport a mára kihalt amazóniai vadászó-gyűjtögető népcsoport, a botocudo maradványaiban polinéz DNS-t talált, ami azt jelenti, hogy közös génszakaszokon osztoznak a polinéziai szigetlakók és a brazíliai őslakosok. A titokzatosságot tovább növeli, hogy a polinéziaiak genomjához hasonló haplotípus Madagaszkáron élő népeknél is felbukkant.
A cikkbeli kutatás egy teljesen más genetikai jellegzetességet és kapcsolatot mutatott ki, mint a 2013-as.
* * *
Az Urantia könyv alapján a 2013-as kutatási eredmények értelmezése (a csendes-óceáni szigetvilági rokonság) áll közelebb az igazsághoz. A rejtélyes populáció eszerint az egykori andita emberfajtaként azonosítható:
„Kr.e. 12.000-re a világ andita állományának háromnegyede már otthonra talált Észak- és Kelet-Európában, és amikor a Mezopotámiából kiinduló legutóbbi és végső kivonulásra sor került, ezen utolsó népvándorlási hullámok hatvanöt százaléka szintén elérte Európát. (…) Az anditák nemcsak Európába, hanem Észak-Kínába és Indiába is kivándoroltak, és számos csoportjuk járta be a föld határait hitterjesztőként, tanítóként és kereskedőként. (…) E fajtából sokan utaztak Kínába Hszincsiangon és Tibeten át, és előnyös vonásokkal gazdagították a későbbi kínai népcsoportokat. Időről időre kisebb csoportjaik eljutottak Japánba, Tajvanra, Kelet-Indiába és Kína déli részeibe is, bár igen kevesen érték el Dél-Kínát a partvidéki útvonalon. (…) E fajta százharminckét egyede kis hajókból álló hajórajukkal Japánból elindulva elérte Dél-Amerikát és az andokbeli őslakosokkal kötött vegyes házasságok révén létrehozták az inkák népe későbbi urainak őseit. A Csendes-világtengert könnyen teljesíthető útszakaszokban szelték át, meg-megállva az útjukba eső számos szigeten. A polinéz szigetcsoport a mai viszonyokhoz képest számszerűen és kiterjedésében is nagyobb volt, és ezek az andita tengerészek, a velük tartókkal együtt, biológiailag módosították az útjukba eső őslakos csoportokat. Ezeken a ma már alámerült földeken számos virágzó polgárosodott társadalom bukkant fel az andita hódítások nyomán. A Húsvét-szigetek sokáig ezen elveszett csoportok egyikének vallási és igazgatási központja volt. De a Csendes-világtengeren hajózó anditák közül csupán a százharminckettő érte el az amerikai szárazföldet.” (78:5.4-5.7)
Az anditák által nemesített „őslakos” csoportok eredete pedig a következő:
„Nagyjából 85.000 évvel ezelőtt a vörös emberfajta viszonylag tisztavérű maradékai együtt átkeltek Észak-Amerikába, és nem sokkal később a Bering-földnyelv elsüllyedt, melynek következtében elszigetelődtek.” (64:6.5)
„Ázsiából való távozásukkor a vörös emberfajta viszonylag egyenes ági maradékai tizenegy törzset alkottak és szám szerint kevéssel több mint hétezer férfiből, nőből és gyermekből álltak. E törzseket elkísérte három kisebb, kevert eredetű csoport, melyek közül a legnagyobb a narancsszín és a kék fajta keverékéből állt. E három törzs igazán sohasem barátkozott a vörös emberrel és hamar délebbre is húzódtak, Mexikóba és Közép-Amerikába, ahol később csatlakozott hozzájuk a sárgák és vörösek keverékének egy kisebb csoportja. E népek a vegyes házasságok révén mind egyesültek és egy új, összeolvadt emberfajtát alapítottak, mely a tisztavérű vörös embereknél sokkal kevésbé volt harcias. Ötezer éven belül ez az összeolvadt emberfajta három csoportra szakadt, létrehozva a mexikói, a közép-amerikai és a dél-amerikai polgárosodott társadalmakat.” (64:7.5)
Ugyanakkor az anditák Madagaszkárt nem érték el. (78:5.5) Ebben az esetben a 2013-as cikkben említett madagaszkári rokonság alapja nem az andita kapcsolat, hanem inkább az lehet, hogy 1817 és 1843 között 120 000 rabszolgát hajóztak be brazil kikötőkbe az indiai-óceáni szigetről.

Felhasznált irodalom: